EU 20 - a békeprojekt
Pont 20 éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz, ennek kapcsán előtúrtam egy régi írásomat, amit még az EU Nobel-békedíja kapcsán körmöltem.
Egy szót sem módosítottam rajta, de elég aktuálisnak tűnik, pedig két évvel a Krím elfoglalása előtt íródott.
Nobel war prize
Szerző: polak - 2012. október 16. kedd
Valamiért a világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy a kaját bevágjuk a hűtőbe, a ruhát a mosógépben mossuk, a csapból folyik a víz, a vécé egy mozdulattal eltüntetni végtermékeinket, és hogy Európában nincs háború.
Pedig alig néhány évtizeddel ezelőtt nagyanyáinknak még a kútba kellett lógatni a romlandó ételt, a ruhát derékgyilkos módon kézzel gyúrták, a vízért szintén a kútra kellett járni, a vécé pottyantós volt, és Európa egyébként igencsak kulturált és felvilágosult népei előszeretettel irtották egymást, holmi anyagi javakért és földekért, vagy csak úgy lárpúrlár, mer’ az olyan emberi.
Szerencsére a túlnépesedett és begyöpösödött kontinensről bizonyos Amerika nevű helyre vándorolt véreink – persze miután reflexből azért kiirtották az őslakosokat – hamar lerendezték belső kis háborúikat, és idejében felismerték, hogy egymással utálkozni a demokrácia nevű rendszer keretén belül a legcélravezetőbb. Amely ugyan nem tökéletes, de a tökéletlen emberi (európai) természetből mai ismereteink szerint ez hozza ki a legtöbbet, és legnagyobb előnye talán az, hogy viszonylag kevés kiontott béllel jár. Helyette viszont sok unalmas és fárasztó vitát kell egymással lefolytatni, fegyverek használata nélkül.
Ugyanakkor szomorúan vették tudomásul, hogy az öreg kontinens lakói a korábbi szokványos háborúzgatás helyett immáron egymás ipari mértékű irtásába kezdtek, mégpedig viszonylag rendszeres időközönként, ahelyett, hogy az amerikai példát felismerve a fáradságos kooperáció útjára léptek volna. Ráadásul külső, jellemzően amerikai beavatkozás nélkül ezt hajlamosak lettek volna az utolsó élő emberig folytatni.
Márpedig húszévenként felmosni Európát a véráztatta padlóról nem tűnt túl biztató kilátásnak, miközben a világ többi része is tele volt/van feltörekvő őrültekkel, ezért ideje volt valamiféle tartós megoldás után nézni. Szerencsére Európa nyugati felén a vezetők is belátták, hogy bár a munkanélküliség és egyéb gazdasági problémák megoldására és elleplezésére rövidtávon hatékony és gyors megoldást kínál a háború, ám mégiscsak kellemetlenebb és fárasztóbb dolog elüszkösödött hullahegyeket és romokat eltakarítgatni, ahelyett, hogy például békésen kávézgatna egymással a német és a francia Amsterdamban, közös cégük ügyeit tárgyalgatva.
Azt is belátták, hogy hangzatos birodalomépítő tervek helyett olyan egyszerű, gyakorlati dologra kell alapozni, mint a gazdasági együttműködés, ezért hozták létre első lépésként a Szén- és Acélközösséget. Az Európai Unió alapja tehát a tűz és a vas.
Eltelt hatvanvalahány év. A szén és acél közösségének néhány államából mára sokszor túlburjánzó, néhol átláthatatlannak tűnő, bürokratikus, sok mindenbe beleszóló, sokszor életképtelennek tűnő, számtalan gonddal küszködő szuperállamszerűség lett, amit sok minden miatt lehet és kell is jogosan kritizálni. Ám vessük mindezt össze a lövészárkok, hullahegyek, romok, tankcsapdába hugyozás, lótetemek mára oly távolinak tűnő, hihetetlen világával, amelyet már csak dokumentumfilmekből, nagyapáink elbeszéléseiből ismerhetünk. Elképzelni sem tudjuk, milyen lehet az, amikor megszólal a sziréna, süvít a bomba, csikorog a lánctalp, robban a gránát, sorra halnak meg körülöttünk teljesen értelmetlenül az emberek, és nem tudhatod, te mikor kerülsz sorra. Fel sem fogjuk igazán, milyen békében élni, mert nem tapasztaltuk meg a háborút. Ezért nem is becsüljük meg igazán.
Persze azt sem fogjuk fel igazán, milyen demokráciában élni, hiszen ez is csak úgy a nyakunkba szakadt, és már elfelejtettük azt is, milyen volt 89 előtt. Generációk nőttek fel háború nélkül, egy újabb generáció kommunizmus nélkül, felejtünk. Valami okos ember megállapította már, hogy a társadalom emlékezete igencsak véges, néhány emberöltő alatt törlődnek a tapasztalatok, emlékek. Lehetséges, hogy 100 év múlva újra a háború lesz a természetes állapot, és senki nem fog emlékezni már a demokráciára, hiszen ez már most is egy elcsépelt szó. Sokaknak szimpatikus az erős kéz, a felső hatalom, és a demokrácia számukra egyetlen szavazási aktust jelent, a többi a felkent vezető dolga. Csakhogy ez az út leginkább talán a hullahegyek világába vezet vissza. Amelyben nem Nobel békedíjat, hanem Nobel háborúdíjat fognak osztani, mert csak arra emlékeznek majd: ő találta fel a dinamitot.
Az, hogy most nem itt tartunk Európában, leginkább talán az EU-nak köszönhető. Valamiért mégis inkább fanyalgunk azon, hogy az EU-n kívüli norvégoknak és a Nobel-bizottságnak végre feltűnt: Európában, illetve az EU tagállamaiban hatvan éve béke van, és ilyen már nagyon régen nem fordult elő. Valóban meglepő. Csak maradjon is így.